"A Vidiben töltött időszak meghatározta az egész karrieremet"

Lázár Pál 2011-ben a Vidivel, 2014-ben pedig a DVSC játékosaként ünnepelhetett NB I-es bajnoki címet. A profi futballt idejekorán abbahagyta, de ma már nincs benne hiányérzet emiatt. A sport továbbra is mindennapjai részét képezi, rendszeresen fut és amatőr szinten még futballozik is, emellett a Vasasban focizó fia mérkőzéseire rendszeresen kilátogat, főállásban pedig utánpótláskorú sportolók fejlesztésével foglalkozik. A vasárnapi DVSC - Fehérvár bajnoki kapcsán beszélgettünk egykori válogatott védőnkkel.

Kalandos út során kerültél 2008-ban Székesfehérvárra, hiszen Debrecenben születtél, Sopronban mutatkoztál be az NB I-ben és Erdélyből igazoltál a Vidibe még a 20. születésnapod előtt. Hogy emlékszel vissza arra az időszakra?

Való igaz, nem egyenes út vezetett a Vidibe (nevet). Debrecenben az Olasz focisuliban nevelkedtem, majd a DVSC utánpótlásába kerültem. Az első komoly „pofon" ott ért engem, amikor egy makacs hátsérüléssel néztem szembe. Közel fél évet kellett kihagynom, ez idő alatt rendszeresen elvégeztem a gyógytornász által összeállított feladatsort. Amikor felépültem és visszatérhettem a korosztályos csapatomba, akkor már véget ért a felkészülési időszak, kialakult a csapat és így kevés játéklehetőséghez jutottam. Az egyik ismerősöm közvetítésével 16 évesen sikerült kikerülnöm a nagyváradi Liberty Salonta együtteséhez egy játékostársammal együtt. Marius Vizer akkori csapata a román bajnokság másodosztályában játszott. Egy hónapot töltöttünk csak kint, mert kiderült, túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy munkavállalási engedélyt kaphassunk. Így végül Vizer másik csapatához kerültem Sopronba, a juniorok közé, ahonnan Selymes Tibor hívott először a felnőttek edzésére. Első NB I-es mérkőzésemet 2006 decemberében játszottam, ekkor már Csertői Aurél volt a Sopron vezetőedzője. 2007 nyarán már elég idős voltam ahhoz, hogy játszhassak külföldön, így végül a nagyváradi Liberty Salonta labdarúgója lettem, ahonnan fél évvel később, 2008 év elején igazoltam Székesfehérvárra.

Hogy emlékszel vissza a vidis évekre? Gyakorlatilag testközelből élted át a klub felemelkedését.

Így van, mondhatjuk úgy, hogy az építkezés elején érkeztem a Vidibe. Viszont már akkor, 2008 elején egy olyan hosszú távú tervet vázoltak fel, amelyre egyszerűen nem mondhattam nemet. Külön öröm volt számomra, hogy fiatalon, hiszen akkor még csak 19 éves voltam, olyan csapatba kerültem, ahol magyar szinten kifejezetten jó futballisták játszottak. A Vidiben töltött időszak teljes mértékben meghatározta az egész karrieremet. Itt lettem először bajnok, innen kerültem be a felnőtt válogatottba és végül innen igazoltam Törökországba. Csak pozitív emlékeim vannak a székesfehérvári éveimről. Sosem felejtem el, hogy mennyit köszönhetek Mezey Gyuri bácsinak, aki rengeteget foglalkozott külön velünk, fiatalokkal, abban az időben. Szerintem nagyon jól sikerült összerakni azt a csapatot, voltak sikerre éhes fiatalok, meghatározó, idősebb, rutinos játékosok és minőségi külföldi labdarúgók. Már 2010-ben is nagyon közel jártunk ahhoz, hogy bajnokok legyünk, akkor az utolsó fordulóban, Győrben még nem tudtunk teljesen felnőni a feladathoz és ha csak egy hajszállal is, de lecsúsztunk az első helyről. A következő szezonban viszont már nem hibáztunk, büszke vagyok arra, hogy oszlopos tagja lehettem a Vidi első bajnokcsapatának.

Kit vagy kiket emelnél ki a volt vidis csapattársaid közül, akik szerinted annak az együttesnek a legjobb labdarúgói voltak?

Szerencsére több kiváló játékossal szerepelhettem együtt Székesfehérváron. A támadósorban ott volt André Alves és Niko, a középpályán Polonkai Attila, aki az akkori magyar bajnokság talán legképzettebb futballistája volt. A kapuból pedig nagy magabiztosságot sugárzott Sebők Zsolt, de tényleg szinte az összes volt vidis csapattársamat felsorolhatnám. Jó játékosok alkották azt a csapatot, sőt, több voltunk, mint jó csapat. Igazi, jó közösség voltunk, amiben Gyuri bácsinak elévülhetetlen érdemei voltak, hiszen rengeteg csapatépítő programot szervezett, így nemcsak edzéseken találkoztunk, hanem ezeken a csapatösszetartó programokon is.

(Egy emlékezetes csapatépítő a 2010/2011-es szezonból)

A Vidiből Debrecenbe ismét kalandos volt az utad, hiszen Törökországon és Pécsen keresztül jutottál végül haza.

Így történt. Utólag sokszor visszagondoltam a törökországi szereplésemre és mindig arra jutottam, hogyha fejben erősebb vagyok, akkor sokkal többet ki tudtam volna hozni magamból külföldön. Akkoriban nagyon introvertált személyiség voltam, ami önmagában még nem lenne baj, de komoly önbizalomhiányban is szenvedtem. Ma már tisztában vagyok azzal, hogy akkor nem voltam belül teljesen rendben, hiányoztak belőlem azok a dolgok, amelyek kellettek volna a komoly sikerhez. A képességeim úgy érzem, megvoltak ahhoz, hogy magas szinten futballozzak, olykor sikerült is kihoznom magamból a maximumot, de sokszor a tudásom alatt teljesítettem. Bőven van hiányérzetem a törökországi és a pécsi szereplésem kapcsán is, aztán amikor a DVSC-be igazoltam, akkor valóban hazatértem. Nagy álmom vált valóra, hogy abban a csapatban futballozhatok, amelynek gyerekkoromban a szurkolója, később pedig az utánpótlás-játékosa voltam. Amiatt is szerencsésnek érzem magam, hogy játszhattam még a régi, Oláh Gábor utcai Stadionban, ahol annak idején még labdaszedő voltam a Loki meccsein. Később aztán az új Nagyerdei Stadionban is pályára léphettem debreceni mezben, az is hatalmas élmény volt.

A 2010-es évek első fele a Vidi és a DVSC rivalizálásáról szólt. Hogyan élted meg ezeket a párharcokat fehérvári, majd később debreceni futballistaként?

Az már szóba került, hogy 2010-ben egy hajszállal maradtunk le a bajnoki címről, akkor a DVSC örülhetett végül. A következő évben behúztuk a bajnokságot, nyilván fontos volt, hogy hazai pályán nyerni tudtunk a Loki ellen. Akkor azért nem volt még olyan különleges érzés a DVSC ellen játszani, mint később a Loki futballistájaként visszatérni Székesfehérvárra. Ahogy mondtam, rengeteget köszönhetek a Vidinek, nagyon sok ismerősöm, barátom még a klubnál dolgozott, amikor ellenfélként visszatértem. Izgalmas volt pályára lépni a Vidi ellen és találkozni azokkal az emberekkel, akikkel néhány évvel korábban közösen ünnepeltünk bajnoki címet. 2014-ben viszont nem a Vidi volt a bajnoki címért folyó küzdelemben a legnagyobb ellenfelünk, hanem az ETO. Érdekes, de annak a részleteire, hogy hogyan nyertük végül meg a bajnokságot a DVSC-vel, nem emlékszem annyira tisztán, mint a vidis bajnoki címre - de arra emlékszem, hogy mindkét bajnoki aranyat tisztességgel megünnepeltük (nevet).

Viszonylag fiatalon hagytad abba a futballt. Nem volt már több a karrieredben?

Igen, valóban nagyon fiatalon befejeztem a profi labdarúgást. És itt visszatérek arra, amit már érintettünk, hogy fejben nem voltam elég erős, lelki téren pedig hiányzott talán a kiegyensúlyozottság. Nagyon sok külső körülmény befolyásolt engem, magánéleti dolgok is közrejátszottak abban, hogy befejeztem a labdarúgást. Úgy alakult az életem, hogy különváltunk a párommal - aki akkor már a menyasszonyom volt és már szülők voltunk - viszont nem szerettem volna olyan apa lenni, aki csak ritkán találkozik a gyerekeivel. Márpedig, ha futballista maradtam volna, akkor ez az élet várt volna rám. Ennél jobban nem is részletezném ezt a dolgot, a lényeg az, hogy nem szerettem volna olyan apuka lenni, aki kevés időt van együtt a gyerekeivel. Utólag azt mondom, nagyon jó döntést hoztam, hiszen rengeteg olyan élményt élhettem meg a gyerekekkel, amely biztos, hogy kimaradt volna, ha a futballt választom.

Sikerült megtalálnod a számításaidat a labdarúgás utáni életedben?

Teljes mértékben. Az elmúlt években sikerült egy olyan központot létrehoznom, ahol magasan képzett szakemberek segítségével komplexen fejlesztjük a fiatal sportolókat. Nemcsak labdarúgók érkeznek hozzánk, hanem mindenféle sportágból jönnek gyerekek. Nagyon elégedett vagyok a mostani életemmel, a munkámmal. Tudom, hogy nagyon sok profi sportoló nehezen találja meg a helyét az életben, miután befejezte a pályafutását, emiatt külön hálás vagyok a sorsnak, hogy tényleg azzal foglalkozhatok nap mint nap, amivel a legjobban szeretek.

A mai magyar futballt mennyire követed nyomon? Jársz ki meccsekre, tartod a kapcsolatot a korábbi csapattársaiddal?

Ritkán járok ki meccsekre. A fiam a Vasasban focizik, az ő mérkőzésein igyekszem mindig ott lenni, valamint vele néha a Vasas találkozóira ki szoktunk közösen menni. A saját projektem nagy elfoglaltsággal jár és ha van egy kis szabadidőm, azt a gyerekeimmel töltöm és nem meccsnézéssel. Egy-egy nagyobb rangadót, vagy mondjuk egy BL-döntőt, esetleg válogatott meccset azért megnézek, ha van rá alkalmam, de minimális az az idő, amit meccsnézéssel töltök. A régi csapattársak közül Niko az, akivel a legtöbbször találkozom, hiszen az ő fia is ugyanabban a korosztályban focizik, amelyikben az enyém és különböző tornákon, vagy egymás elleni meccseken mindig összefutunk. Vele tavaly például egy podcastet is készítettem, amelyben többek közt a pályafutásáról, az utánpótlás-éveiről is beszélgettünk, szóba került az is, hogy a szüleinek milyen szerepük volt az ő karrierjében és mi az, amire ő fókuszál ma szülőként a fia fejlődésében. Polonkai Attilával is szoktam néha találkozni, az ő fia is U11-ben játszik, debreceni részről meg Tisza Tibi volt az, akivel egy időben gyakrabban összefutottam.

Vasárnap milyen találkozóra számítasz a DVSC - Vidi bajnokin?

Úgy gondolom, a Loki mostanra stabilabb csapat lett, mint volt az őszi idényben, még ha most kétszer ki is kaptak egymás után. A Vidinél a csapatkapitány, Csongvai Áron személyében egy igazi vezért vesztett el a csapat, akit nehéz lesz azonnal pótolni. Érzelmileg mindkét csapathoz erős szálak kötnek, viszont nem ezért mondom azt, hogy szerintem döntetlen fog vasárnap a Nagyerdei Stadionban születni, hanem mert mindkét együttes a bennmaradásért harcol és nagyjából azonos játékerőt képvisel a két csapat. Az már más kérdés, hogy az 1-1 pont valószínűleg egyik csapat számára sem lesz túl jó eredmény, de szurkolok azért, hogy az utolsó forduló után a DVSC és a Vidi is vonal fölött végezzen.