A harmadik mérkőzésen ismét bebizonyosodott Székesfehérváron a régi igazság: A jó bornak nem kell cégér.
A Videoton sikerei, a maradandó sportélmény reménye a szinte nullával egyenlő hírverés ellenére is kicsalta a szurkolókat a stadionba. Másodjára is 25 ezer néző leste, várta a csapatok feltűnését a játékoskijáróban. Kellett ehhez a fehérvári munkahelyek, iskolák igazgatóinak bölcs belátása is: a tömeges „dezertálást” megelőzendő, mindenkit elengedtek a meccsre. Utóbb állítólag mindenhol bepótolták a kiesett időt. Akárhogy is, Székesfehérváron valóban közüggyé vált ettől fogva a Videoton kupaszereplése.
Szükség is volt a közönség pártfogására, buzdítására. Kovács Ferenc ugyanis meglehetősen levert hangulatban látta viszont játékosait. Az ismétlés elbizonytalanította őket, alaposan megcsappant az előző napi hetyke önbizalom. — Hányszor kell még megverni a franciákat? — kérdezgették.
— Tudom, bebizonyíthatatlan, de a szerdai mérkőzésen 2:0 után kiütöttük volna a párizsiakat —- mondta Kovács Ferenc. — Az egész kupában ez volt az egyetlen meccs, amikor már révbe érkezve, gyakorlatilag tét nélkül, csak a közönség szórakoztatására figyelve játszhatott volna a csapat. Másnap már ismét nehéz volt. A franciák, akik egyszer már padlón voltak, újabb lehetőséget kaptak ajándékba. Ezek után nekünk a biztonságra kellett törekednünk, hogy véletlenül se érhessen kellemetlen meglepetés.
Az óvatosság nagyon is indokolt volt. A franciák nyomban rárontottak a Videotonra, s az első félidőben néhányszor alaposan megijesztették a szurkolókat. Míg ők felszabadultan, veszíteni való nélkül futballozhattak, a fehérváriak jó darabig érezhetően visszafogottan, kevés kockázatot vállalva játszottak. Eleinte a párizsiaknak volt több helyzetük, Szusics egyszer közvetlen közelről a felső lécet találta telibe. A jugoszláv sztárnak voltaképpen ez volt az egyetlen emlékezetes alakítása a három meccsen, egyébként Végh Tibor mellett jóformán labdához sem ért.
— Kedvemre valók az ilyen feladatok — mondta egyik legemlékezetesebb alakításáról a fekete, szigorú külsejű, nem éppen lágyszívű hátvéd. — Megtiszteltetésnek veszem, ha az ellenfél valamelyik kulcsemberét az én gondjaimra bízzák. Egy kissé valóban kulimunka, nélkülözi a látványosságot, de ha a csapat érdekei megkívánják, szívesen vállalom.
A nyakas párizsiak szünet után még elkeseredettebben küzdöttek. Egészen az 54. percig, amikor végérvényesen eldőlt minden. Burcsa indításával Májer a félpályáról meglódult, kicselezett két védőt és közeli lövését hiába ütötte ki valami elképesztő reflexszel Moutier, a visszapattanó labdát a hálóba kotorta.
— Az UEFA Kupában három gólt sikerült rúgnom — mondta később a szélső, akit mindhárom mérkőzésen más hátvéd próbált féken tartani, de egyformán eredménytelenül. — A madridi a legemlékezetesebb, a Partizán elleni a legkedvesebb, viszont kétségtelenül az elsőért dolgoztam meg a legjobban. A végén úgy kellett betuszkolni a labdát a párizsiak kapujába.
A Paris SG dicséretére legyen mondva, még ezután sem adta meg magát. Ha a továbbjutásra már nem is gondolhatott, legalább a döntetlent megpróbálta kiharcolni. Más kérdés, hogy Májer megnyugtató gólja után a Videoton irányította a mérkőzést. Az utolsó félórában legkevesebb három-négy nagy helyzetük volt a fehérváriaknak, de ezeket sorra elpuskázták. 5:2-es állásnál már ezért sem haragudott a közönség.
A három győztes mérkőzés különlegessége, hogy a hét gól ellenére, a talán legjobb teljesítményt a hátvédet játszó Novath György nyújtotta. A legcifrább az egészben, hogy ő valójában csatár, a párizsiak ellen a sérült Disztl Lászlót kellett helyettesítenie. Soha rosszabb beugrást...
—- Ilyen védők mellett nincs ok az idegeskedésre, nem nehéz jól játszani — hárította el szerényen a dicséretet. — Amúgy érdekes feladat volt. Hosszabb távon talán lenne is fantázia benne, esetleg érdemes volna fölcsapnom hátvédnek. Elöl azért jobban szeretek játszani, noha a mostanában furcsa módon inkább hátul tudtam hasznosabb lenni. Ki érti ezt?!
Amikor Schmidhuber lefújta a mérkőzést, a Sóstói pályán addig sohase látott ünneplés kezdődött. A közönségnek most volt alkalma megköszönni a prágai és párizsi bravúrokat, immár a legjobb tizenhat közé jutást. Karsai László, a Videoton egykori válogatottja azonban nem csupán a játékosoknak tapsolt.
— Mint amolyan bírótanoncnak, nekem jutott a feladat, hogy a játékvezetőket kísérjem a Magyarországon töltött napok alatt — mondta. — Kiváló sportembereket ismertem meg bennük. Személyesen is meggyőződhettem arról, hogy akárkiből nem lesz FIFA-bíró. A mérkőzésekre legalább úgy készültek, mint a játékosok, a kezdés előtt rajtuk is látszottak a versenyláz jelei. Imponált a határozottságuk, a megalkuvás, tétovázás nélküli ítélkezésük, a korrektségük. A legjobb bírók, mint például Vautrot, Schmidhuber és Fredriksson, kivétel nélkül nagy egyéniségek, akik hallatlanul kényesek a jó hírükre. Ha választanom kell Schmidhuber tette rám a legnagyobb hatást.
George Peyroche-ra, a francia edzőre viszont a Videoton teljesítménye hatott. Ezúttal nem blöffölt, hanem őszinte elismeréssel emelt kalapot a fehérváriak előtt. — A Videoton, akárhányszor láttam, mindig más arcát mutatta — mondta. — A feljegyzéseimnek semmi hasznát nem láttam, mintha szándékosan akartak volna csúfot űzni belőlem. Nincs más hátra, gratulálok. Sportszerű, kiváló csapat ütött el bennünket a továbbjutástól.
/részlet Posch Ede - Sipos József: A Videoton nagy napjai című könyvéből/
Author: Wéninger Ákos
Photo: Kelemen József