"Izgalmas, szoros mérkőzésre és Vidi-győzelemre számítok vasárnap"

Miskolcon születtél és sportos családban nőttél fel, hiszen édesapád futballozott, testvéred, Kuttor Csaba pedig triatlonistaként három alkalommal is kvalifikálta magát nyári olimpiai játékokra, 2000-ben, 2004-ben és 2008-ban. Te miért döntöttél a labdarúgás mellett?

Ahogy mondtad, édesapám futballozott, egészen NB III-as szintig vitte és az ő hatására lett a sport fontos része a családunknak. Talán az is közrejátszott, hogy én voltam az első gyermek és édesapám a foci szeretetét adta át nekem. Megszerettem a játékot és hamar eldöntöttem, hogy futballista leszek.

Hétvégi ellenfelünknél, a DVTK-ban nevelkedtél, ott is mutatkoztál be az NB II-ben, de aztán az élvonalban már a Vidi színeiben debütáltál 19 esztendősen. Hogyan kerültél Miskolcról Székesfehérvárra?

Végigjártam a DVTK utánpótlás-csapatainak ranglétráját, majd 17 évesen bemutatkozhattam az NB II-ben. Ezzel párhuzamosan a korosztályos válogatottba is rendszeresen meghívót kaptam. Egy sikeres külföldi túra után a Videoton figyelmébe kerültem és Szalmásy Tomi bácsi, valamint Németh Jani bácsi közbenjárásával átigazoltam Székesfehérvárra.

Méghozzá a Kaszás Gábor féle legendás Vidibe. Ekkor még csak négy év telt el az 1985-ös UEFA-Kupa-döntő óta és több olyan labdarúgó is a csapattársad lett, akik részesei voltak a nagy menetelésnek. Te 14-15 éves fiatalként hogy élted át a Vidi nagy nemzetközi sorozatát?

Ez egy izgalmas kérdés és van is hozzá egy klassz sztorim, ami talán hihetetlenül hangzik, de mégis igaz (nevet). Már gyerekként is a futball kötötte le a mindennapjaimat és sokat ábrándoztam arról, hogy labdaszedő vagyok a Vidi egyik nemzetközi mérkőzésén, ám közvetlenül a kezdés előtt szólnak nekem, hogy a bemelegítés során megsérült az egyik játékos és gyorsan öltözzek át, mert nekem kell helyette játszanom. Nyilván ekkor még semmi közöm nem volt se a Vidihez, se Székesfehérvárhoz, de abban az időben az egész ország nyomon követte a Vidi menetelését, belőlem pedig ezt váltotta ki. És milyen érdekes az élet, négy évvel később Vidi-játékosként debütáltam az NB I-ben.

(Kuttor Attila 1989. augusztus 12-én mutatkozott be az élvonalban egy Videoton - Veszprém bajnokin, amelyet csapatunk 1-0-ra nyert meg Máriási góljával. A következő idényben, 1991. április 27-én pedig az első NB I-es gólját is megszerezte Kuttor, érdekesség, hogy az ellenfél ezúttal is a Veszprém volt. További érdekesség az is, hogy a Veszprém kapuját az a Végh Zoltán őrizte, aki később megdöntötte Kuttor Attila 560 élvonalbeli mérkőzéses rekordját.)

Nagyon fiatalon kerültél egy teljesen új városba, új közegbe. Könnyen be tudtál illeszkedni?

Szerencsére soha nem volt problémám a beilleszkedéssel, mindig megtaláltam a közös hangot az idősebb játékosokkal és alkalmazkodni tudtam az öltözői légkörhöz. Ez is közrejátszott abban, hogy szép hosszú pályafutásom volt. Az első vidis időszakom - a Kaszás-korszak után - emlékezetes volt, hiszen Sallóival, Csucsánszkyval, Jónással és Németh Zolival egy nagyon jó baráti társaságot alkottunk. Burcsa Győző vezetésével egy fiatal csapat épült Székesfehérváron és mi voltunk ennek az együttesnek a meghatározó játékosai.

(Kuttor egyik legemlékezetesebb mérkőzése az első vidis korszakából egy 1992-es Újpest elleni idegenbeli bajnoki volt, amelyet 4-1-re megnyertünk és "Kutya" kétszer is bevette Brockhauser István kapuját.)

A Vidiből Győrbe, onnan pedig az MTK-ba vezetett az utad. Milyen emlékeid vannak arról az időszakról?

Nagyon szerettem volna a Vidiben maradni, jeleztem is Brávácz Ottó elnök úrnak, hogy bármilyen szerződést aláírok, de az akkori vezetés másként döntött és nem hosszabbították meg a lejáró kontraktusomat. Abban az időben még nem élt a Bosman-szabály, csak akkor igazolhattam volna másik csapathoz a szerződésem lejárta után is, ha fizetnek az előző klubomnak, ebben az esetben a Vidinek. El voltam keseredve, mert reális esély volt arra, hogy esetleg NB III-ban kell folytatnom amatőr szinten a futballt, de végül Verebes József kérésére Győrbe kerültem. Örültem, hogy folytatni tudtam a profi futballt, motivált voltam és néhány hónappal később a válogatottba is meghívót kaptam. Győrben, később pedig az MTK-ban is együtt játszottam azzal a Csertői Auréllal, aki később Siófokon, majd a Vidiben is az edzőm volt. Jól megértettük egymást a pályán és a pályán kívül is és kölcsönösen tudtunk mindig segíteni a másiknak, ha úgy hozta az élet. Az MTK-ban töltött időszakom a bajnoki cím és a kupagyőzelmek miatt nyilván emlékezetes, büszke is vagyok a csapattal megszerzett címekre.

Ha már szóba került Csertői Aurél, áruld el, milyen volt vele együtt dolgozni, amikor ő már vezetőedző volt, te pedig az ő játékosa, hiszen korábban hosszú évekig csapattársak voltatok?

Nemcsak csapattársak, hanem országos cimborák, nagyon jó barátok is voltunk. Ugyanakkor soha nem okozott problémát az, hogy később ő lett az edzőm. Úgy gondolom, ez pusztán intelligencia kérdése: az edzéseken és mérkőzéseken én játékosként, ő pedig vezetőedzőként viselkedett. Sőt, az edzéseken mindig úgy bánt velem, mint bármelyik másik játékosával, semmiféle kivételezés nem volt és ez így is volt helyénvaló. Nemcsak csapattársként, hanem edző-játékos viszonylatban is kiváló kapcsolatot ápoltunk, nem véletlen, hogy Siófokon, Székesfehérváron és Szombathelyen is a játékosa lehettem.

Milyen érzés volt számodra, amikor az első vidis korszakodban először tértél vissza Miskolcra ellenfélként?

Hosszú pályafutás van mögöttem és büszke vagyok arra, hogy kelettől nyugatig az ország minden szegletében játszhattam. Mindenhova szép emlékek kötnek és bármerre járok, sok baráttal találkozom. Miskolc azonban a szülővárosom, a DVTK-ban nőttem fel, így mindig különleges érzés volt ott ellenfélként pályára lépni. Ráadásul ezeket a mérkőzéseket a családom is rendszeresen a helyszínen tekintette meg. Nem éreztem semmiféle bizonyítási kényszert, egyszerűen csak jó érzés volt a régi diósgyőri stadionban játszani.

A pályafutásod nagy része a sikerekről szólt, úgyhogy az 1998/1999-es idény némileg kakukktojás, hiszen akkor kiestél a Vidivel az NB I-ből. De nemcsak emiatt érdekes az a szezon, hanem azért is, mert azt a bajnokságot a Diósgyőrben kezdted és télen igazoltál át a nagy bajban lévő Vidibe. Hogy emlékszel vissza arra az időszakra?

Valóban egy rendhagyó szezon volt. Nyáron még az MTK-val kezdtem meg a felkészülést, de a vezetők jelezték, hogy kölcsönbe kellene mennem, ám vetélytárshoz nem igazolhattam. Így kerültem Diósgyőrbe, ahol remek őszt produkáltunk, a harmadik helyen fordultunk. Anyagi gondok ütötték azonban fel a fejüket, ezért a rutinosabb játékosokat arra kérték, hogyha lehetőségük van, távozzanak. Számomra ennél is fontosabb volt, hogy a Vidi nehéz helyzetbe került ősszel és amikor Verebes Józsi bácsi megkeresett, nem tudtam nemet mondani. Tavasszal mindent megtettünk a bennmaradásért, és végül egyetlen gólon múlt a sorsunk. Különösen fájdalmas volt a Dunaújváros elleni meccs, ahol 2-0-s hátrányban voltunk, amikor előre küldtek csatárnak, sikerült is szépítenem, de nem sokkal később kihagytam egy büntetőt - ha az bemegy, talán minden másképp alakul.

Az utolsó, Vasas elleni meccsen 2-2-nél egy jogos tizenegyest nem kaptunk meg, ráadásul a DVSC sem tudta egynél több góllal legyőzni a Siófokot, így kiestünk.

Mindezt később a sors kárpótolta: 2006-ban a Vidivel bajnoki bronzérmet szereztünk és a klub történetében először elhódítottuk a Magyar Kupát - ráadásul a döntőt éppen a Vasas ellen nyertük meg 11-es rúgásokkal. Akkor sikerült értékesítenem a saját büntetőmet és csapatkapitányként a magasba emelhettem a trófeát.

A magyar válogatottban 19 alkalommal szerepeltél és az utolsó, Japán elleni meccsen szerezted meg az első és egyetlen találatodat a válogatottban. Csak érdekességképp, ugyanezen a találkozón szerezte Juhász Roland az első válogatott gólját.

Büszke vagyok arra, hogy 19-szeres válogatottként fejezhettem be a pályafutásomat. A Japán elleni meccsre amolyan búcsúajándékként tekintek. 34 éves voltam, de Lothar Matthäus behívott és nagyon örültem, hogy sikerült gólt szereznem. Ahogy mondod, Juhász Roli is betalált azon a mérkőzésen, aki később a Vidi legendájaként vonult vissza.

560 NB I-es bajnokin szerepeltél, a mezőnyjátékosokat figyelembe véve abszolút rekorder vagy az NB I-ben. Nem maradt benned hiányérzet amiatt, hogy sosem igazoltál külföldre?

Őszintén mondom, nem. Természetesen izgalmas lett volna kipróbálni magam külföldön, de összességében elégedett vagyok a pályafutásommal. Ha akkoriban légiósnak állok, most nem beszélgetnénk arról, hogy 560 NB I-es meccsel rekorder vagyok a mezőnyjátékosokat figyelembe véve (nevet).

Tudatosan készültél az edzői pályára már játékosként is?

Nem mondanám, hogy teljesen egyértelmű volt számomra, hogy edző leszek, de már 18 évesen elvégeztem egy segédedzői tanfolyamot Miskolcon. Később, Székesfehérváron a középfokú edzőit is megszereztem Németh Zoli barátommal közösen, majd az MTK játékosaként a szakedzői tanfolyamra is jelentkeztem, de a sűrű versenynaptár miatt végül azt nem csináltam meg. Később elvégeztem a Testnevelési Főiskolát és amikor az edzői licencek elengedhetetlenné váltak, belevágtam ezek megszerzésébe is. Az is érdekes történet, hogy az ország első B-licences tanfolyamán olyan edzők voltak az "osztálytársaim", mint Csank János és Garami József. A sérülések szerencsére elkerültek, így 40 éves koromig futballoztam. A játékos-pályafutásom végeztével az Illés Akadémián kezdtem el utánpótlás-edzőként dolgozni. Az eredmények igazolták, hogy van érzékem hozzá, így később a pro licences tanfolyamot is elvégeztem. Később Székesfehérváron Horváth Gabival, vagyis Kisperával közösen másodosztályú bajnoki címig vezettük a Vidi U17-es csapatát, ami egyben azt is jelentette, hogy a Vidi egész utánpótlása visszakerült akkor a legjobbak közé. Arra a sikerre a mai napig nagyon büszke vagyok, ráadásul abból a csapatból öt játékos is eljutott az NB I-ig, hogy mást ne mondjak, Szabó Bálint például meghatározó játékosa a mai Vidinek.

Az utánpótlásban eltöltött sikeres évek után NB I-es kispadot kaptál és az eredmények azt bizonyították, hogy felnőttél a feladathoz. 2020-ban például az nb1.hu szavazásán az Év edzőjének is megválasztottak.

Tóth Laci barátomnak köszönhetően kaptam lehetőséget vezetőedzőként az élvonalban. A Mezőkövesd nehéz helyzetben volt és rám esett a választás, amivel szerencsére élni tudtam. Egy fantasztikus szezon végén sikerült kiharcolnunk a bennmaradást, majd egy hosszabb távú építkezésbe kezdtünk, amelynek csúcspontja egy kupadöntő és egy bajnoki negyedik hely lett. Büszke vagyok rá, hogy a Mezőkövesd történetének három legjobb NB I-es helyezését az én irányításom alatt érte el. Később a Vasasnál folytattam, ahol pontrekorddal jutottunk vissza az élvonalba. Ezután ismét Mezőkövesdre vezetett az utam, ahol újfent nehéz helyzetben vettem át a csapatot, de sikerült ismét kiharcolnunk a bennmaradást. Úgy érzem, eddigi edzői pályafutásom miatt nem kell szégyenkeznem. Jelenleg ugyan nincs csapatom, de ez részben az én döntésem is, hiszen tavaly nyáron voltak megkereséseim, ám úgy éreztem, szükségem van egy kis pihenésre. Hosszú idő után most először lehet igazán együtt a családunk és a lányom, Enikő tavaly egy kisunokával, Dáviddal ajándékozott meg. Az elmúlt hónapokat így hivatásos nagypapaként töltöttem (nevet). Természetesen a labdarúgástól nem szakadtam el, rendszeresen járok mérkőzésekre és ha egy számomra izgalmas lehetőség adódik, akkor visszatérek a kispadra.

Ahogy említetted, újra együtt a család, mindenki itt él Székesfehérváron. Beszéltünk róla már, hogy sok helyen megfordultál játékosként és edzőként is az országban, miért éppen Székesfehérvárra esett a választásotok, miért itt telepedtetek le?

A feleségem, Lakosa Edit székesfehérvári, és amikor 1999-ben visszatértem a Vidibe, közösen döntöttünk arról, hogy Fehérvár lesz végleg az otthonunk. Érdekesség, hogy Edit régebben a DVTK-ban kosárlabdázott, így innen ismerjük egymást. Két felnőtt gyermekünk van: Enikő, akiről már meséltem, hogy tavaly született meg a kisfia és így már nem sportol aktívan, de korábban ő is kosarazott. A fiam, Gergő eleinte a labdarúgással próbálkozott és szerintem kiváló kapus lehetett volna, de végül benne is az anyai gének domináltak, így ő is a kosárlabdát választotta. Jelenleg is a Dávid Kornél Akadémián játszik. Szóval az egész családunk Székesfehérváron él és nagyon jól érezzük magunkat itt a városban.

Vasárnap pedig két olyan csapat mérkőzik meg egymással itt Székesfehérváron, amelyekhez ezer szállal kötődsz. A nevelőegyesületed látogat Sóstóra. Milyen mérkőzésre számítasz?

Amennyiben a két csapat egymás elleni múltját nézzük, akkor a Vidi az esélyesebb, hiszen a Sóstói Stadionban a DVTK ritkán aratott sikert. Ugyanez egyébként fordítva is igaz: a Vidi sem nyerni jár Miskolcra. A Vidi jelenleg más úton jár, mint az elmúlt évtizedben. A csapatot fiatal és kevésbé neves játékosok alkotják, akiket Pető Tamás nagyon szép és gondolom aprólékos, alapos munkával rakosgatott, sőt rakosgat a mai napig össze. A szerencséért nyilván meg kell dolgozni, de úgy gondolom, azzal sem áll most hadilábon a Vidi, nincs is ezzel semmi probléma, aki tesz érte, az meg is érdemli. A DVTK-nál viszont most nem érzem a tudatosságot, akár a mostani edzőváltást, akár a keret kialakítását nézzük. Úgy vélem, a Vidi jelenleg előnyösebb helyzetben van, mert tavaly nyáron lefektették az új alapokat és ehhez következetesen ragaszkodnak. Miskolci oldalon ezt egyelőre nem látom. Minimális különbség dönthet a Vidi javára, így izgalmas, szoros mérkőzést és Vidi-győzelmet várok.

Kuttor Attila 1970. május 29-én született Miskolcon. A labdarúgás alapjaival a DVTK-ban ismerkedett meg, majd fiatalon Székesfehérvárra került, ahol 1989-ben debütált az élvonalban. Később játszott még Győrben, az MTK-ban, Debrecenben, Siófokon és a Haladásban is. Nála többször egy mezőnyjátékos sem szerepelt az NB I-ben, összesen 560 alkalommal lépett pályára a magyar élvonalban. A legtöbb mérkőzését Vidi-mezben játszotta, de 19-szer a magyar válogatottban is szerepelt. Az MTK-val bajnoki címet és három kupagyőzelmet ünnepelt, 2006-ban pedig a Vidi csapatkapitányaként is magasba emelhette a Magyar Kupát. Miután befejezte játékoskarrierjét utánpótlás-edzőként dolgozott előbb az Illés Akadémián, majd a Vidiben. 2017-ben az U17-es csapatunkkal megnyerte a másodosztályú bajnokságot, ennek köszönhetően a következő idényben a Vidi utánpótlása felkerült a legjobbak közé. A felnőttek között a Mezőkövesdet és a Vasast is irányította vezetőedzőként.